„A végzet kecses Asszonya, fényes, sötét hajjal,
Megküzdött Ő mindig, minden üggyel-bajjal.
És bár oly mély a fájdalom, hogy nem lehet már köztünk,
Mi mégis minden emléket, dicsőséggel őrzünk.
Hisz eljött hát a nagy nap, mikor Ő evilágra kélt,
S bár utolsó napjáig, csak bízott és remélt,
De erősebb volt nála, az a fránya bödön,
És nem engedte segítségünk, mert önfejű a köbön!
De MI így is szerettük, s még most is szeretjük,
S mivel ezt világgá másképp nem tehetjük,
Egy hatalmas ölelést küldünk át az éteren,
S bármerre is jár a világban, érzi minden méteren.
Szóval Kedves Melanie, érezd, hogy szeretünk,
Ha nagyon rossz a kedved, majd együtt nevetünk.
Mert ha hozzánk betérsz mindenki Boldog,
S hogy ezt Te is viszonozd, csak ennyi a dolgod.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése