„Egy volt Ő közülünk, de tovább nem maradhatott,
El kellett mennie, de itthagyta Nekünk a Napot.
A fénylő nap sugarát, mely lágyan simogat, s nem éget,
Tiszta lelke aranyát, s mi tudjuk, sosem feledünk Téged.
S most hullnak a könnyek, mint megannyi pusztító záporeső,
Fájnak a szívek, azt hivén az a találkozás volt a végső.
De nem ment Ő el, mert lelke örökre velünk marad,
Ha jól figyelsz, érzed is a szélben, mikor lebbentik szárnyukat a madarak.
Ahogy tiszta szellő száll, s messziről hoz megannyi könnyű illatot,
Gyöngyöző kacagást, mi eszünkbe idéz minden gyönyörű pillanatot.
Mikor velünk volt, s együtt forgott velünk ez a gyarló világ,
S most tiszta szívéből hajlik az égre megannyi sziporkázó, könnyű szirmú, néma virág.
Egy csillag volt Ő, megannyi csillag közt az égen,
Egy mosolygó felhő, ki most is felettünk virít kéken,
S mi érezzük szeretetét, ahogy ma is átölel féltőn, s már nem félünk
Mert örökké vigyázza álmunk, s mi tudjuk már nincs mitől félnünk.
Egy volt Ő közülünk, de tovább nem maradhatott,
Örökre őrizzük Őt, s emlékezünk, ha az égre nézvén látjuk a napot.
Mert boldogok voltunk, s leszünk, mert szívünkben örökre Velünk marad,
S MI mindig érezzük Őt, ha egy gyönyörű fényes napon, látjuk a szárnyaló madarakat.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése