„Egy pillangó volt Ő, mi átsuhant az égen,
Egy virító felhő, mi rám mosolygott kéken,
Egy gyönyörű virágszál mi felhajlott az égre,
Mi megbántott, de mégis, szívem legszebb éke.
Egy aranyló kismadár, elkápráztatva dallal,
Ki elsuhan, majd tovaszáll, messze ringó hanggal,
Egy apró katicabogár, mi szétterpeszti szárnyát,
Kedves szellőt lengő, s hátrahagyja árnyát.
Ahogy látom hátát, szívem nagyott dobban,
Záródik az ajtó, s már nem fájhatna jobban,
Mert ahogy kilépett, elrabolta lelkem,
Elvitte az érzést, hogy én hogy szerettem.
Meghagyta a szívem, cseppnyi darabkáját,
Itt hagyta a lelkem sóhajtozó árnyát,
S csak semmivé lettem, s itt állok én mostan,
Tekintetem felhős, s tán szívem sem dobban.
Nem járja már többé, hangos, forró táncát,
Nem dobog már Hozzád, hogy letaszítsa láncát,
Mert bár mindig, tudja mit jelent ő Neked,
Többé nem tagadja, s csak a távolból szeret.
Ezért gyönyörű kismadár, kérlek ígérd meg nekem,
Ha elrepülsz, s tovaszállsz, újra zenghet éneked.
Boldog leszel, mással tán, s ha eljő az alkonyat,
Én mosolygok a távolból, s szívem keserűn bólogat.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése