„Hogyha patak partján szomorúfűz volnék,
Alkonyatkor szépen, csendben Rád hajolnék.
Füledbe suttognék, némán körbe veszlek,
Őrökké őrizlek s elmondom szeretlek!
Hogyha fénylő égen, bárányfelhő volnék,
Követnélek titkon s mindig csak dalolnék.
Dalolnám a szívem, minden muzsikáját,
Köszönteném nappal, arcod minden báját.
Hogyha messzeségben őszi szellő volnék,
Óvón lengnék körbe, s szüntelen susognék.
„Szeretlek szerelmem, őrülten szeretlek”,
S a pirosló falevelek lágyan ölbe vesznek.
Hogyha ablakodba szálló galamb volnék,
Kintről figyelve álmod, folyton burukkolnék.
Vigyázva őrizném, kicsi szíved álmát,
Hangommal elűzném, sötét éjnek árnyát.
Mert ha egyszer végre, újra látnám szemed,
Virágillat lennék, s megfognám a kezed.
Elő csalogatnám minden vidámságod,
Édes illatommal, tündöklő mosolygásod.
S ha egy halk röptű lepke, szállna tenyeredbe,
Ejts értem egy könnyet, s jussak én eszedbe.
Én vagyok ki egykor, veled élte álmát,
S végleg nálad hagyta szíve minden vágyát.
Szíve minden vágya, egy boldog jövő képe,
Mi elillant az éjben, el a messzeségbe.
De itt maradt egy emlék, mely gyönyörű, s megérte,
Örökké bezárva, szívem melegébe.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése