„Ha majd eszedbe jut, hogy engem hogy szerettél,
Fájni fog, hogy másért végleg elengedtél.
Nem vigasztal többé, már soha senki csókja,
Érzi majd a szíved, hogy nincs ki megtanulja.
Megtanulja szeretni, keserű lényedet,
A külső mögé látni, s látni a lényeget.
Hogy te sem vagy más belül, mint egy megtört égi lény
Kit megedzett a világ, ezért túl szilárd és túl kemény.
Engedd nekem Drága, hogy lebontsam a falat,
Mi szegélyezi lelked, vagy bontsd le inkább magad.
Törjön össze minden, mi valótlan ígéret,
S én cserébe nem mást, mint Szerelmet ígérek.
Ígérem a szívem, mi tenyerén hordoz
Ígérem a lelkem, mi mindentől feloldoz,
Nem számít már a szó, s a tettek is némák,
Csak szerelmünk tiszta, nem torzítják sémák.
Mert ha én szeretlek, hogy vagy elfogadlak,
Bárhogyan is kérik, többé fel nem adlak,
Őrizlek én bátran, nem számítnak könnyek,
Nem engedem kezed, bár úgy sokkal könnyebb.
Mert ha mellettem vagy, az én szívem tiszta,
Felrepül az égig, de ér is Hozzád vissza
S ha kalodádba zárod, s őrzöd sok-sok évig
Boldogsággal szolgál, egészen a sírig.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése