"Örvénylő kék egén, messze ringó éjnek,
Áruló vadregény, táptalaja szívnek.
Az ember ki győzni tud, de meghalni képtelen,
Megragad s eltaszít hisz lelke örök féktelen.
Néha felsír, vágtatón, hisz övé mind a puszta tér
Tönkre megy kit vére hajt, mert a remény mit sem ér
S bár megküzd és bízva bíz, de sokszor néha elbukik
Mégis feláll s újra küzd, míg szíve végleg elveszik.
Hazudj ha tudsz, s menni tudsz, ne nézz vissza soha már
Elárul, ha visszanézel, magába ránt a zöld határ
Elnyel végleg s örökké, sóhaj súgja bánatát
Te megfeszülsz, de el nem érsz, hisz hamis árnyék szövi át.
Messze száll, ha eljövé, a fékevesztett pillanat
Bosszúszomjú gyűlölet, ravasz szívben megragad
Tönkretész de meg nem öl, ha reményt vesztesz általa
Szív szorít, de el nem ér, rádvirító hajnala.
Megesküvél, mert igaz vagy, többé ilyet nem tehetsz
Lelked rajt, ha megtevéd, mindaz ki vagy elvehetsz
Hát légy is úr, a lázadó, te légy az ki elborít
Talpra áll és feltevé, megtörvén az álmait."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése